5. rész.

Niall

Csendben ültünk egymás mellett. A levegő hasított a fülem mellett. Egyre csak hátra tekintettem a visszapillantó tükörben. Biztos akartam leni benne, hogy senki nem követ minket. Most már századjára néztem bele. Ideges voltam. Ujjaim elfehéredtem, ahogyan a kormányt markoltam. Törékeny kis kéz érintette meg jobb karomat. Felé néztem. Sam szájának széléből még mindig szivárgott a vér. Arcának bal fele vörös volt. Alan kezének nyoma tisztán látszott. Nem kímélte. Ez még jobban fel dühített. Sam megszorította a karomat. 

- Nem fognak utánunk jönni. - nyugtatott.

***

Esteledett Egész nap úton voltunk. Minél messzebb akartam kerülni attól a helytől. Padló gázzal hajtottam egész úton. Nem akartam kockáztatni annak a lehetőségét, hogy esetleg még is utánunk tudjanak jönni. Samantha egész úton navigált. Mondta, hogy merre menjek. Gondolom neki volt ötlete, hogy hova menjünk.

- Itt balra. - mondta végül.

Kövezett útra tértünk. A kis kavicsok pattogtak a kocsi kerekei alatt. Az út egy egy kisebb erdőn át egy tóhoz vezetett. A tó szélén fűzfák voltak. Azok alatt egy kisebb házikó.

- Itt megállhatsz. - mozgolódott Sam az ülésben. Úgy tettem ahogy mondta. Amint megállt a motor Sam a csomagokkal együtt kipattant a kocsiból, és a házikó irányába sietett. Én körbenéztem. A tó vize csendes volt. Egy kis móló nyúlott vizének közepe fele. A fűzfák ágait a szél enyhén lengette. Csendes helynek tűnt. Kezeimet farmerom zsebébe csúsztattam. A földön heverő kavicsokat rugdosva indultam el Sam után a kis házikóhoz. A csomagjaink a földön hevertek, ő az asztal mellett ült egy széken, cigizett.. Amint beléptem elnyomta a cigi csikket. Felállt és felém közeledett. Amint hozzám ért megfogta kezemet.

- Köszönöm. - suttogta.

- Mit? - értetlenkedtem.

- Megmentetted az életem. - kezdte a padlót bámulni

- Te meg az enyémet. Szóval kvittek vagyunk. - mosolyodtam el. Ismét engem nézett.

- D-De te m-meg-megöltél valakit. - dadogta. Összeszorult a gyomrom a gondolattól. Pár percig hallgattam. Kerestem a szavakat a megfelelő válaszhoz. 

- Tudom. - kezdtem a padlót bámulni. Kezeimet elvettem az övéből. Ujjaimat kezdtem el ropogtatni. - Ha nem teszem. . . - nyeltem egy nagyot. - akkor valószínű mindkettőnket megöltek volna. - félve néztem rá. Féltem a reakciójától. Apró keze az arcomhoz ért. Ujjaival simogatni kezdte megfeszült bőrömet. Halványan elmosolyodott majd szólásra nyitotta száját.

- Tisztában vagyok vele. És bármennyire is furán hangzik, jól cselekedtél. Nem volt más választásod.

Bólintottam. Próbáltam nyugtatni magam, és nem gondolni arra az emberre aki miattam holtan fekszik. Próbáltam meggyőzni magam, hogy jól döntöttem. Gondolataimból Samantha rántott ki. Jobb csuklómat szorítva húzott a kijárati ajtó fele. Követtem. Szorítása nem engedett egészen míg el nem értünk a móló végéhez. Kezeim elengedte, leült a szélére. Mellé ültem. Körbenézett majd szélesen mosolygott.

- Mindig ide jövök. Ide bújok el a világ elől ! - mesélte. - Itt biztonságban vagyunk. - mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Még mielőtt fel tudtam volna tenni a kérdést válaszolt rá. Bólogattam. Gondolataim nagy része még mindig a nap első felében történt dolgokon jártak.

- Hova indultál? - fordult felém. - Úgy értem, mikor találkoztunk. Merre tartottál? - magyarázta.

- Nem tudom. - vontam vállat. - Csak minél messzebb akartam kerülni az otthonomtól.

- Miért? - kérdése meglepett. 

- Utáltam az életem. - sóhajtottam. - A bátyám Matt, 16 éves koromban ott hagyott engem anyámékkal. Elege lett a folytonos veszekedésekből, anyámék vallásosságából. Ott maradtam egyedül, barátok nélkül, testvér nélkül. Kész pokol volt az egész. Reggelente arra keltem, hogy anyámék veszekednek. A vallásos életüket ki akarták terjeszteni rám is. Én persze nem akartam. Ezért megtiltották, hogy kijárjak a házból. Ez így ment egészen míg 18 nem lettem. Akkor úgy tűnt, megváltoztak. Felfogták, hogy nem leszek olyan , mint ők. Legnagyobb meglepetésemre apámtól szülinapi ajándékot kaptam. Ez volt az első, olyan ajándékom ami nem vallásos jellegű volt. - az autóm fele pillantottam. - Egy kiárusításon vette. Én meg a félretett pénzemből kipofoztam. - rám törtek az emlékek. Ezek az egyetlen kellemes emlékeim apámról. A többiben, csak ordít és tombol. Samantha-ra néztem. Várta, hogy folytassam. - Aztán egy hónap után minden vissza állt a rendes kerékvágásba. Ismét veszekedtek, tomboltak, megtiltottak nekem mindent. A gyerekkorom azzal telt el, hogy a szobámban ücsörögve Matt-et nézem. Soha sem volt bátorságom ott hagyni őket, mint a bátyámnak.. Valahol legbelül mindig reménykedtem abba, hogy meg tudnak változni és lesz egy normális családom. A bátyám is visszajön hozzánk, és minden olyan lesz, mint a filmekben. Egészen egy héttel ezelőttig. Apám velem veszekedett. Nem tetszett neki, hogy cigizem. Aztán elegem lett, zsongott a fejem a sok ordítástól, kiraktam a szobámból. Hallottam, ahogyan le megy a lépcsőn, és elkezd anyámmal ordítani. Folyton csak a nevem hallottam, ahogyan ordított.. Kinyitottam az ajtót. Hallgatóztam. Amit akkor mondott az volt mind közül a legfájdalmasabb. ' Meg mondtam, hogy vetesd el. Megtehetted volna, még mikor lehetett. Nem érdemli meg, hogy éljen' Ezeket ordította anyámnak. Itt aztán vége volt. Összepakoltam a cuccaimat és eljöttem otthonról. - fájdalmasan sóhajtottam. A vizet néztem. Samantha megfogta a kezem. Felé fordultam. 

- Sajnálom! - motyogta ahogyan neki dőlt a vállamnak. Én csak hallgattam.

- És te, hogy kerültél ide? - tört ki belőlem a kíváncsiság.

- Hasonló módon, mint te. - motyogta – Végül is nagyon hasonló módon. - emelte fel fejét. Kíváncsivá tett.

- Vagyis? - kérdeztem vissza pár perc csend után.

- Anyukám belehalt a szülésbe. - nagyot nyelt. - Apám meg engem okolt érte. - fejét lassan vissza eresztette vállamra. Átöleltem.

- De az nem a te hibád volt. 

- Ezt mond meg apámnak is. - vágta oda keserűen. Éreztem, hogy kényes téma. Nem szeret róla beszélni. Ezért nem kérdezgettem többet. Ő viszont folytatta. - Rendszeresen vert. Mindig elmondta, hogy miattam nem lehet itt velünk anya. Aztán 15 éves koromban elszöktem otthonról. Apám egyszer nem próbált megkeresni. Szerintem örült, hogy megszabadult tőlem. A félretett pénzét elvettem, taxiba ültem és eljöttem New York-ból. És jött minden magától. A bandák, lopások, rendőrség, sitt. Ma meg itt tartok. - kibújt ölelésemből. Lábait felhúzta a mólóra, térdét kezeivel összekulcsolta. Felém fordulva ült a móló szélén. Összeszorított szájjal meredt rám.

- New York-ban éltél? 

- Igen. Az Upper East Side-on. - fintorgott. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Minden meg adnék azért, hogy ott élhessek. Az Upper East Side minden gyerek álma. Sam meg ott hagyta? Szám szólásra készült, de Samantha-ból ismét folytak a szavak. - Apám a manhattani elit egyik tagja. Övé a Bass ingatlan cég. - undorral hangjában ejtett ki minden egyes szót. Szavai hallatán ledermedtem. Zavaros volt a kép

- Mi? Te Charles Bass lánya vagy? - minden szót egyenként, lassan ejtetem ki. Még magam sem hittem el, hogy mik jönnek ki a számon. Samantha behunyt szemekkel, lassan bólogatott. - De én azt sem tudtam, hogy v- … - nem hagyta, hogy befejezzem.

- Mindig rejtegetett. A szobám ajtaját mindig zárva tartotta. Csak a szobalány tudott rólam, aki ételt hozott nekem. Ő volt az egyetlen ember akit ismertem 14 éves koromig. Ő volt az anyám, az apám, a testvérem és a legjobb barátnőm egy személyben. Mindig beszélgettünk, minden nap hozott nekem muffin-t. - mosolyodott el. Majd könnyes szemeivel rám nézett. - Lényegében ha börtönbe zártak volna több fényt látok , mint ott, a szobámban. - egy könnycsepp zuhant lábára. - Talán Natalie, a szobalány az akit hiányolni szoktam a mostani életemből. - Szipogott. Szorosan magamhoz öleltem. Pár percig csak vállamba temetkezve ült ott, aztán felemelte fejét, letörölgette a könnyeit majd mosolygott egy halványat.

- Most már érted, hogy miért választottam ezt az életet. - suttogta. - És mai napig nem bánom. Életem egyik legjobb döntése volt . . . - elhallgatott. 

- És Alan? - kérdeztem félénken. - Honnan ismer? Hogy keveredtél a maffiába? - az utolsó szó közbe megborzongtam. Borzongásom egy csilingelő hang törte meg. Nevetett. Nem értettem. 

- És vonzotta magával életem egyik legrosszabb döntését is. - folytatta előbb abbahagyott mondatát. - Mikor elfogyott az apámtól ellopott pénz, az utcára kerültem. 17 voltam. Találkoztam egy Dan nevű fiúval, aki azt mondta, hogy tud segíteni. Elvitt egy romos épülethez. Tele volt fiatal srácokkal. Sejtettem, hogy rossz döntés volt, de nem tudtam elmenni. Két öltönyös fickó bevitt egy terembe. Ott egy középkorú férfi beavatott a dolgok részletébe. Lényegében drogot kellett árulnom az utcákon. A pénzt meg bevinni nekik. Ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ők akarják egyszerűen megölnek. Az utcáról szedtek fel. Senkinek nem hiányoznék. Hát megcsináltam. Volt pénzem. Meg volt mindenem. Aztán úgy fél év után a főnök mellé Alan-t rakták, mint a jobbkezét, aki majd ha kell át veszi a főnök helyét.. Ez volt az az időszak, mikor elkezdtem lázadni az egész ellen. A sok szökési kísérletem mind befuccsolt. Alan meg mindig kimagyarázott a főnöknél. Lehet ez miatt szeretnem kéne, de nem tudom. Aztán egyik este mikor mindenki aludt, leütöttem az egyik őrt. Elvettem a fegyverét. Valami isteni csoda folytán átjutottam az egész épületen, a bejáratnál viszont szembe mentem Alan-el. Nem akart kiengedni, játszadozott velem. Nekiszorított a falnak fogdosni kezdett ,aztán én lábon lőttem. - nagy levegőt vett. - Egy évig bujkáltam, utána már valahogy nem érdekelt. Így is keresett a rendőrség, ők is kerestek. Mindegy volt, hogy ki talál meg hamarabb. - rántott vállat. - Majdnem ugyanaz. Csak folytattam a lopásokat, meg a bűnözést. Kellet a pénz. Aztán a sors összehozott veled. - mosolyodott el a végére. Egyre többet tudtam meg róla, az életéről, a múltjáról. Egyre inkább meg tudtam érteni, át tudtam érezni a fájdalmát, vagy el tudtam képzelni, hogy mit érezhet. Úgy éreztem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, mégis még mindig idegennek éreztem. Valamiért fura volt vele lenni. Gondolataimban Ő zavart meg. 

- Most már téged is keresnek. - lógatta le lábait a mólóról, ismét. 

- Tudom. 

- Sajnálom. Nem akartalak ennyire bele keverni. - bocsánatkérően nézett rám. - Nekem csak a kocsid kellett volna. - nevetett. - De neked mindig kotnyeleskedni kell. Ha hagytad volna , hogy elmenjek most nem kéne itt ülnöd velem a semmi közepén úgy, hogy keres a maffia és a rendőrség.

- Nem kéne. De itt vagyok. Most már nem tudom visszaforgatni az időt. - néztem el a távolba. A nap lemenőben volt. A mólóról csodás kilátás nyílott rá. Tekintetem újra Samantha-ra vittem. Oldani akartam a mélabús hangulatot ami ránk telepedett, megint. - Lehet, hogy ennek így kellett lennie. Lehet, hogy én vagyok a kiválasztott aki megment téged a gonosz erőktől. - nevettem fel. És tervem sikerült. Ő is nevetni kezdett. Egymást néztük. 

- Lehet. - lehelte Sam. Tekintetét mélyen enyémbe fúrta. Egymást néztük. Lassan közeledni kezdett felém. Hirtelen egy puszit nyomott a számra. Elhúzódott tőlem. Meglepetten bámultam rá, majd megcsókoltam.