8. rész

Próbálkozom. Erősen. És bár fura, de sikerül.

Már két hete bírom nélküle. Bár néha elviselhetetlen a hiánya, de bírom. A kérdés az, hogy miért? Vagy kiért?

Niall itt van mellettem ,és segít. Szegit nekem átvészelni ezt a nehéz időszakot. Mindig itt van velem, és soha

nem hagy el. De vajon ezt azért teszi mert fontos vagyok neki, vagy azért mert nincs más választása?

Igazából nem is ez a legnagyobb kérdés ami válaszra vár. Az igazi kérdés az hogy , miért akarom én azt, hogy itt legyen? Miért félek attól, hogy egyszer csak eltűnik? Az, hogy megcsókoltam tényleg csak a drogok hatása miatt volt? Ez az érzés is csak miattuk van? A hiányuk miatt? Vagy ez egy teljesen más dolog?

Nem! Az nem lehet! Képtelenség !

A gondolkodás sosem tesz jót. Soha!

Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, mikor úgy döntöttem, hogy jobb lesz nekem, és mindenki másnak is, ha

figyelmemet inkább az ölemben heverő könyv lapjaira fordítom.

'-Jack! Mondanom kell valamit. - nyeltem nagyot, gombóccal a torkomban. - Nekem te többet jelentesz egy barátnál. '

- Jézusom! - mondtam hangosan, ahogy becsaptam a könyvet. - Erről ennyit. - álltam fel a földről. - Olvass könyvet, hátha még rosszabbul leszel tőle. - fordultam meg, és Niall álmos képével találtam szembe magam.

- Öhm. Szia! Hát te? - kérdeztem tőle meglepetten.

- Hát én felkeltem. Mivel, hogy már lassan dél van. - dörzsölte a szemeit.
- Ja. - dugdostam hátam mögött a könyvet.
- Mióta szeretsz te olvasni? - húzta fel szemöldökét. Nem válaszoltam. Szemöldöke még föntebb csúszott. - Igen? - kérdezte.
- Tudod, ha az ember 14 évig be van zárva egy szobába más elfoglaltsága nagyon nincs. - bámultam a földet.
- Régebb én is sokat olvastam. - kapta ki a kezemből a könyvet. Maga fele fordította, és a bortóiját kezdte bámulni. - Ezt ismerem. - nyújtotta vissza. - Átlagos, semmi extra. Csöpögős szerelem. - rántott vállat.
- Nekem akkor is tetszett. - mondtam durcásan.
- Tetszett? - kapta fel a fejét. - Most már nem tetszik? Akkor meg miért olvasod ugyan ezt a könyvet úgy 2 hete?
- Mi? Dehogy is! Most találtam odakint a fészerben! - háborogtam.
- Ha te mondod! -rántott vállat.
Mi az, hogy már két hete ezt a könyvet olvasom? Hisz még be sem fejeztem!
És ekkor beugrott! Igaza volt. Nem tudtam befejezni. Mindig abbahagytam ugyan annál a résznél. Ugyan annál, ahol most is abbahagytam. De miért? Gyorsan visszajátszottam magamban azt a pár sort.
'Nekem te többet jelentesz egy bar-
Valaki oldalba bökött.

- Samantha! - Hirtelen felkaptam a fejem. - Figyelsz te rám egyáltalán? - értetlenkedett Niall.
- Igen. Persze. Mit is mondtál? - ráztam a fejem.
- Látom. Most kérdezem meg harmadszorra.
- Mit? - vágtam közbe.
- Szeretsz még mást is csinálni az olvasáson kívül?
- Hát. - gondolkodtam picit. - Régebb imádtam gitározni. Gitár hiányában most picit nehéz. - húztam el számat. - Akkoriban dalokat is írtam.
- Komolyan? - derült fel Niall arca.
- Meglepő?
- Nem csak – habozott, aztán végül kibökte - nem néztem volna ki belőled.
- Nehéz egy drogfüggő bűnözőből akármi ilyesmit is kinézni. Értem én. - mosolyogtam. Lassan megfordultam.
- Én nem úgy ..
- Tudom. Tudom. - vágtam közbe. - Nem kell szépítened a dolgokat. Ez az igazság. És meg értelek. - emeltem fel kezeimet.
- Én csak nem hittem, hogy érdekel a művészet. - lépett mellém Niall.
- Művészet? - krákogtam.
- A zene, az írás. Ez mind művészet. Az önkifejezés egy olyan formája, amit csak kevesen értenek. - nézte a tó vizét. - Ezért olyan csodálatos. - felém fordult. - Mindig is szerettem volna megtanulni gitározni.
- Érdekes godolatok, és igazak. - gondolkodtam el szavain. Aztán jobbnak láttam, ha most hagyjuk az elmélkedést. - Szívesen megtanítanálak. De amint mondtam gitár hiányában nehéz lesz. - emeltem rá tekintetem, és szemeiből tükrözött a vágy, az izgatottság.
- Meg van még akármelyik dalod is? - szólalt meg pár perc csend után.
- Ott maradt New York-ban. Az összes. - vallottam be szomorúan. - De párra még emlékszem. - szemeiben ismét felragyogott valami.
- És megmutatod nekem is?
Bólintottam. Visszahúztam őt a kis házikóhoz. Az éjjeliszekrény fiókjában kerestem egy kis füzetkét, majd a konyhában tollat. Felültem az ágyra, törökülésben. Niall mellém ült. Ölembe vettem a kis füzetet, majd írni kezdtem. Végül azon kaptam magamat, hogy a legelső dalom teljes dalszövege az eddig üresen álló kis füzet lapjain hever.

Felidézném, ha tudnám, de valami még fogva tart,

Nem kellett menned, bár a sors így is csak jót akart.

Nem felejtelek el, ma érted ég a gyertyaláng,

Mutatja az utat Neked, ha visszajössz, majd megtaláld.

De a helyet, ahol ezer szív vár, fájdalmas könnyekkel,

Az elmosódott emlékek csak miattad törnek fel.

Bennem nem változott, amit éreztem irántad,

Remélem hallottad az érted mondott imákat.

Kérlek, hozd vissza, csak egy kósza pillanatra,

Mert azt akarom hinni, hogy majd talán itt maradna.

Kérlek, hozd vissza, csak hogy átöleljem még egyszer,

Mert azt akarom hinni, hogy majd ettől ébred fel.

Kérlek, hozd vissza, már nem akarom elengedni,

De hogy merek én ilyet kérni, amikor a nevem senki.

Kérem, ha jön a vonat, legalább dudálna,

Kérem vissza, vagy csak engedj utána.

Mindegy mennyi idő, hogy megértsd

Nem számít, hozd vissza kérlek

Túl korán vetted el tőlem

Én itt várok rá, amíg élek

Nélküle nehéz az élet

Megtörtél hozd vissza kérlek

Túl korán vitted el tőlem

Én itt várok rá, amíg élek

Hozd vissza kérlek, ezzel hozz vissza az életbe,

Nem bírom ezt a szenvedést, csupán ennyit kérek,

De ez lehetetlen tudom, felfogom könnyekkel küzdve,

Az együtt töltött időre leszek majd örökre büszke.

A síron sírom kínom, a fejfán a fejem fáj,

Ha elmegyek, melletted remélem lehet majd ott helyem tán.

Soha senkit sem viseltem ennyire a szívemen,

Hozd vissza kérlek, anya, nekem ő volt a mindenem!

Neked csak egy senki volt, de nekem teljes családtag,

Ahol eddig Ő lépkedett, most nem jár más csak halál szag.

Hozd vissza! Az ürességet nem lehet pótolni mással,

Nem tudtam elmondani, de még tartozom egy vallomással.

Lehet, hogy még kicsi vagyok, de tudom mi az a szeretet.

Amikor csak hozzábújtam ezt érezni lehetett.

Nyugodj békében, nekem fekete így a nap már,

Csak akkor lennék boldog újra ha őt visszakapnám.
(Children of Distance - Hozd vissza)

A kis füzetet odanyújtottam Niall-nek.
- Ezt úgy 12 éves koromban írtam, édesanyámról. - harapdáltam az alsó ajkamat.
Niall a füzet után nyúlt. Idegesen játszottam ujjaimmal míg ő a sorokat pásztázta.
Pár perc csend után csak ennyit mondott:
- Ez gyönyörű.
- Csak az igazság. - még mindig ujjaimmal játszottam.
- De ez egyszerűen elképesztő. Mutattad a dalaidat valaha bárkinek is?
- Csak Natalie-nak, és - elakadtam. Nem tudtam kimondani a nevét. Bármennyire is akartam nem találtam a hangomat.
- És? - kérdezett vissza Niall. Csak a fejemet ráztam, és még erősebben ráharaptam ajkaimra.
- Ha bele kezdtél, akkor fejezd is be. - Ismét csak a fejem mozdult. Ajkaim szorosan egymásnak tapadtak.
- Samantha! - kérlelt. - Mi történt? - söpörte ki kócos hajamat az arcomból.
- Dan. - suttogtam.
- Ki az a Dan?
- Senki. - könnycsepp csúszott végig arcomon.
- De tudod, hogy nekem elmondhatod. - csúszott közelebb, gondolom biztatásként.
- De nem tudom. - jött egy újabb könny.
- Próbáld meg.

Talán.
Talán ennek így kellett történnie. Talán most jött el az idő, hogy szembenézzek a múltammal. Talán ő az akinek el kell mondanom. Talán ő megérti. Talán ő nem hagy el. Talán, ő segíteni tud. Talán . . .
Nagyot nyeltem, majd belekezdtem. ….

7. rész

Samantha

- Csak gondolkodom. - válaszolta hűvösen.

- Min? 

- Kettőnkön. 

- Hogy hogy kettőnkről? - ráztam meg a fejem, mintha csak azt vártam volna, hogy ettől meg értem miről beszél. - Van egyáltalán olyan, hogy 'mi'?

- Tudod. - kezdte – fogalmam nincs miért maradtam veled. Elmehettem volna miután kijöttünk a kocsmából. De nem tettem. Inkább veled maradtam. Aztán meg megmentettem az életed. Pedig ott is hagyhattalak volna. Nyugodtan meg tehettem volna. - nézett végre rám. - Aztán tegnap. - ismét elvándorolt tekintete. Engem meg elkapott a bűntudat. - Miért aggódom érted? Miért érzek késztetést ara, hogy mindig a közeledben legyek? 

- N-Nemtudom. - suttogtam. - Talán mert ugyan azokon mentünk keresztül, és mindketten egyedül maradtunk.

- Nekem szükségem van rád. - lehelte.

- Hogy érted, hogy szükséged van rám? - hőköltem hátra.

- Arra, hogy itt legyél. Hogy legyen valaki akivel beszélgetni tudok. Hogy legyen valaki aki kicsit is törődik velem. Barátra van szükségem. - nézett fájdalommal teli szemekkel.

- Én a barátod vagyok. -mosolyogtam rá. Bólogatott.

**

A nap egyre magasabban állt az égen. Egyre forróbbat sütött. A hőség kezdett elviselhetetlennél válni. Niall-el még mindig a füzek árnyékában ültünk, a tóparton. Beszélgetéseiket a nagy hőség zavarta meg. Mindketten rettenetesen szenvedtünk a melegtől.

Ahogyan ott döglöttünk, Niall egyszeriben csak felugrott. Levetette V - kivágású fehér pólóját, majd ledobta maga mellé. Kérdőn néztem rá.
- Jössz? - kérdezte vigyorogva, amikor a cipőjét is a pólója mellé dobta. Ésszerű ötletnek tűnt. Én is megszabadultam a ruháimtól. Csak a fehérneműm maradt rajtam.
Niall már bevetette magát a kellemes vízbe. Én követtem. Forróságtól égő bőrömön sercegett a víz, ahogyan hozzá ért. Kellemes volt. Ideális hűsítő a forró napokra.
A szőke haj irányába úsztam és elkaptam hátulról. Hirtelen ráugrotta és lenyomtam a víz alá. Kapálózott alattam. Pár másodperc után, úgy döntöttem, hogy kezdésnek ennyi éppen elég is volt, úgyhogy lemásztam róla. Szőke fürtjeit teljesen eláztatta a víz, melyek így az arcához tapadtak. Szeméből kisöpörte a vizet. Ördögien bámult rám. Sejtettem, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni. Mielőtt reagálhattam volna, lebukott. Villámsebesen lerántott a víz alá. Odalent, karjait összekulcsolta derekamon. Hiába mocorogtam szorításában, nem hagyott elmenni. Közelebb húzott magához, ajkait enyéimre tapasztotta. Nem akartam megcsókolni. Ellöktem magamtól, kimásztam szorításából, és felmentem a felszínre. Követett.
- Azt hittem, hogy barátok vagyunk. - fröcsköltem vele szembe egy adag vizet.
- Én meg azt, hogy te is ezt akarod. - szájamat összeszorítottam.
- Miből gondoltad?
- Tegnap este . . - folytatta volna, de ismét egy adag víz landolt az arcában. Hátat fordítva neki a part fele úsztam, olyan gyorsan ahogyan csak tudtam. Amint kiértem, ruháimat összekapkodva a ház fele szaladtam. Lépni akartam, de Niall elkapta a csuklómat, ezzel maga fele fordítva.
- Mi bajod van? - döntötte fejét jobbra, hogy jobban a szemembe tudjon nézni. Nem válaszoltam. Csuklómat próbáltam kiszabadítani, de nem sikerült. - Figyelj. Én sajnálom. Azt hittem, hogy ez kölcsönös. - vakarta tarkóját. - Én csak. . . a tegnap este.
- Azt nem akartam. - kiáltottam felé. Hangom hallatán elengedett. - Az nem én voltam. - csuklott el hangom. Menni akartam. Messze innen. Elfutni az igazság elől, ahogyan eddig is tettem. De ismét csuklómon éreztem hosszú ujjait.
- Mi az, hogy nem te voltál? - suttogta meglepetten. Nem válaszoltam. Menni akartam, de nem hagyta. Kérdőn nézett rám. - Miről van szó?
- Semmiről, amihez neked közöd lenne. Engedj el! - fújtattam. Egy erős rántással kiszabadítottam kezemet, majd sietősen a ház fele trappoltam. Hajamból csepegett a víz, ami bőrömre érve hidegnek hatott. Vizes lábam nyomokat hagyott a földön, a házban. Bementem a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót. Megtörölköztem, hajamat hanyagul felkötöttem. Kerestem egy tiszta pár fehérneműt. Átöltöztem.
Minden egyes cuccomat sietősen a táskámba dobáltam. Déjá vu érzés fogott el, ahogyan a gyomrom görcsbe rándult a fájdalomtól, amit majd okozni fogok. Vagy okozhatok.. Éreztem a buborékot a torkomban, ami készült kipukkadni, de nem hagytam. Erősnek kell lennem. Nagy levegőt vettem, mikor kitártam a fürdő ajtaját. Niall az ajtó előtt álldogált. Meglepett arcot vágott mikor észrevette a táskát a kezemben. Arcomra sietős pillantást vetett. Gondolom a rémület, és a fájdalom ott is látszott, nem csak éreztem.
Gyorsan mozogtam. Kikerültem, majd az ágyon lévő dolgaimat összekapkodtam. A Chevy kulcsa az ágy melletti éjjeli szekrényen hevert. Elvettem.
- Mit csinálsz? - hallottam a hátam mögül. Miért ilyen nehéz? - Elmész? - kérdezett ismét. Szemeimet összeszorítottam. Vissza kellett tartanom. Nem sírhatok. Másodpercek múlva megfordultam.
- Sajnálom. - suttogtam. Talán meghallotta, talán nem. Nem számított.
Kilöktem az ajtót, és az udvaron álló féket autó fele indultam. Szerény utazócsomagomat bedobtam az anyós ülésre, majd bemásztam a volán mögé. A kulcsokat benyomtam a zárba, ekkor kinyílt a mellettem lévő ajtó. Niall ügyet sem vetve ott heverő csomagjaimra, beült mellém.
- Mit keresel itt? - kérdeztem sírástól fuldokló hangon.
- Veled megyek.
- Nem jöhetsz. - már nem próbáltam visszatartani a sírást. A könnyeim utat törtek maguknak.
- Mért ne mehetnék? - kérdezte.
- Mert miattad megyek el innen Oké? - ordítoztam vele megint. Szemei kikerekedtek. - Nem akarlak téged is tönkretenni. - nem válaszolt. Csak bámult, és hallgatott. Ez még jobban betette nálam az ajtót. Könnyektől fulladozva szálltam ki az autóból. A bűntudat, a fájdalom és a keserűség mélyen belém telepedett. Marcangolt belülről egyre és egyre jobban. Pár lépésnyire juthattam a fekete autótól, mikor térdeim megremegtek. Felmondták a szolgálatot.
Ott ültem a poros úton, könnyeimtől fuldokolva, tanácstalanul, megsebzetten. Az érzéseim annyira hatalmukba kerítettek, hogy már arra sem emlékszem, hogy hogyan vagy mikor történtek dolgok. A következő pillanatban már Niall karjaiban voltam. Mellkasának dőlve folytattam hisztérikus sírásomat. Akármennyire is próbáltam rávenni magamat, nem tudtam abbahagyni. Mintha ő uralkodna felettem, és nekem semmiféle beleszólásom nem lenne a dolgok menetrendjébe.
Hevesen kapkodtam levegő után, mikor a puha matracot éreztem magam alatt. Niall két tenyere közé fogta az arcomat.
- Samantha kérlek! - mondta. - Kérlek! Hagyd abba! - suttogta. Ismét levegő után kapkodtam. Szipogásom picit csendesedett. A szavak nehezen hagyták el ajkaimat.
- S-sajnálom. É-Én n-nem akartam. - dadogtam.
- Mit nem akartál? - tartotta még mindig a fejem. Könnyeimtől elhomályosult szemeimmel néztem rá.
- Az enyém volt. Nem munka. Nekem kellett - ráztam a fejem. - Tegnap este . . minden az miatt volt. - tört rám egy újabb hullám. Niall kezei lehullottak arcomról, szemeiben megjelent az undor.
- Kérlek ne! - könyörögtem neki. - Kérlek! - ismételtem halkabban. Kezeit szorosan fogtam, remélve ezzel meg akadályozom, hogy elmenjen.
- Le kell szoknod! - mondta szigorúan. Leült mellém az ágyra és szorosan átkarolt. - Minél hamarabb! - bólogattam. Kimásztam szorításából, és felé nyújtottam a táskámat .
- Itt van benne. Az összes. - nyújtottam oda neki. Bólintott. Kivette az utolsó kis tasakot is, majd a fürdőszoba fele indult. Hallottam, ahogyan a csapból kitódul a víz. Tudtam, hogy mit csinál. Hányszor próbáltam már így leszokni róla. Hányszor botladoztam végig egy hetet nélküle. És végül mindig ide lyukadtam ki. Ez volt az én menekülő útvonalam a gondok elől. Ez segített mikor már nem volt más megoldás, vagy nem akartam tovább gondolkodni a megoldáson. Gyenge voltam, így inkább a könnyebb utat választottam. Így akartam erősnek mutatni magamat, de ismét csődöt mondtam. 

6. rész

Niall

Lassan kinyitottam szemeimet. Az erős fény miatt azonnal vissza is csuktam. Pár másodpercig szoknom kellett, de végül sikerül.

Samantha velem szemben feküdt. Orraink súroltak egymást. Olyan békésen aludt, mint egy angyal. Mellkasa lassan emelkedett fel-alá, ahogyan lélegzett. Olyan törékenyen tűnt, olyan esetlennek. Karjaim derekán pihentek. Így aludtunk.

Már jó fél órája, hogy ébren voltam és őt bámultam, mikor elkezdett mocorogni. Egy halk nyöszörgés hagyta el a száját, mikor kinyitotta a szemét, de a fény miatt vissza is csukta. 

- Jó reggelt! -mosolyogtam rá.

- Jó reggelt! - szűrte ki fogai közül, még mindig csukott szemmel. 

- Édes vagy mikor alszol. - kuncogtam. Mondatomra szemei kipattantak.

- Néztél ahogy alszom? Meddig? - ugrott fel. - És mégis miért? 

- Mert nem akartalak felébreszteni. Olyan aranyos voltál. - mosolyogtam.

- Beteg vagy! - húzta fel szemöldökét, majd lepattant az ágyról. Sietősen elvette a földön heverő táskáját, majd beszaladt vele a fürdőbe. Mosolyom lefagyott arcomról, viselkedése láttán. Nem értettem mi baja van. Pár percig emésztettem az imént történteket, majd a konyha fele indultam, hogy reggelit készítsek.

Samantha

Táskámat hanyagul a földre dobtam. A kagyló előtt álltam. Kezeimmel támaszkodtam rá, szemeimmel a földet pásztáztam. Gyorsan vettem a levegőt. Lassan felemeltem a fejem, belenéztem a tükörbe.

- Már nem vagyok ugyan az az ember. Megváltoztam. Soha többé nem leszek olyan. - győzködtem magam.

Beletúrtam amúgy is kócos hajamba majd a fal mellett lecsúsztam a földre.

- Az már elmúlt. Az a múlt. Én már nem az vagyok. Ő más. . - motyogtam magamnak.

Ahogyan ott kint viselkedett, amikor rám mosolygott. Rá emlékeztetett. Az emlékek folyamatosan törtek rám. Nem engedhettem, hogy a múltam befolyásoljon. Egyszer és mindenkorra le kellett volna, hogy zárjam. Eddig azt hittem, hogy túlléptem az egészen, de a tegnap este történtek, meg a ma reggel. Annyira megijesztett. Annyira félek a csalódástól, hogy ő is olyan mint, mint . . . Nem voltam képes kimondani a nevét, még gondolatban sem. 

- A francba! - szöktem fel a földről. Nem hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam a félelem.

Táskámat feltettem a kagylóra, elővettem belőle egy nadrágot meg egy rövid ujjú pólót. Gyorsan átöltöztem, megfésülködtem, fogat mostam, majd összeszedve minden erőmet egy utolsó pillantást vetettem magamra. Nagy levegőt szívtam be tüdőmbe, majd lassan kieresztettem. Mérgezett gondolataimat kiráztam fejemből, majd kiléptem a fürdőből. Pontosan nem tudom, hogy mennyi ideig voltam bent, de mikor kijöttem kaja szag csapott meg. Rántotta.

Niall a konyhába sürgött forgott. Reggelit csinál? 

- Jó, hogy jössz. Épp kész van a reggeli. - tett le a konyhapultra két tányért, tele rántottával. Egyáltalán nem volt étvágyam, de nem akartam megbántani, hisz olyan kedves volt velem. Pedig semmi okot nem adtam neki. Sőt, más emberek eddig elmenekültek volna , ő meg itt maradt.

Szó nélkül le ültem enni, ő mellém ült.

Az első falat után egyből megjött az étvágyam. Ez volt a legfinomabb rántotta amit valaha ettem.

- Niall. - motyogtam két falat között. - Ez isteni. Hogy csinálod? 

- Titok. - mosolygott bele a kajájába.

Rá hagytam, ettem tovább.

Az egészet elpusztítottam. A piszkos tányért elvittem a mosogatóhoz. Niall ugyan így tett.

- Ezek voltak az utolsó ehető dolgok a hűtőben. Szerintem elmehetnénk bevásárolni vagy valahonnan kaját kéne szereznünk. - magyarázta Niall.

- Tudom. Épp oda indultam. - lógattam a kezemben lévő kocsikulcsokat.

- Az én kocsimmal? - ráncolta a homlokát.

- Nem. - huncutul mosolyogtam. Az ajtó fele indultam. Intettem, hogy kövessen.

A ház háta mögött egy kis fészer húzódott. Kivágtam az ajtaját. Bevártam Niall-t majd a helység hátsó részébe mentem. Egy könnyed mozdulattal lerántottam a leplet a csodáról. 

- Egy 1970-es Chevrolet Camaro SS – mondtam, inkább magamnak , mint Niall-nek. Gyengéden végighúztam kezem a fekete motorháztetőn. 

- Honnan szerezted? - ámuldozott. - Gyerek korom óta ilyent szeretnék. 

- Pár éve loptam. - vigyorogtam szégyenlősen. - Azóta itt áll, szükség esetére.

- Bűn egy ilyen csodát egy fészerben tartani. Szabad? - kérdezte félénken, ahogyan elért az ajtóig. Bólintottam. Arca felderült. Olyan áhítattal, ámulattal vizsgálta meg az autó minden egyes szegletét, mint a kisgyerek legújabb játékszerét. 

- Veled megyek! - jelentette ki ellentmondást nem tűrve. Mosolyognom kellett, azon milyen aranyos.

***

A tó partján találtam rá. A fűzfák alatt üldögélt. Hátsó zsebembe mélyesztettem kezeimet, úgy közeledtem felé. Amint közelebb értem, felém nézett. Mosolyával üdvözölt.

- Kerestelek. -mondtam, ahogyan helyet foglaltam mellette. Nem válaszolt. Kis kavicsokat hajított a tó vizébe. Vártam pár percig. Még mindig nem érkezett válasz. Sóhajtottam, majd folytattam. - Mióta visszajöttünk furán viselkedsz. Valami baj van? 

- Csak gondolkodom. - válaszolta hűvösen.

- Min? 

- Kettőnkön.

5. rész.

Niall

Csendben ültünk egymás mellett. A levegő hasított a fülem mellett. Egyre csak hátra tekintettem a visszapillantó tükörben. Biztos akartam leni benne, hogy senki nem követ minket. Most már századjára néztem bele. Ideges voltam. Ujjaim elfehéredtem, ahogyan a kormányt markoltam. Törékeny kis kéz érintette meg jobb karomat. Felé néztem. Sam szájának széléből még mindig szivárgott a vér. Arcának bal fele vörös volt. Alan kezének nyoma tisztán látszott. Nem kímélte. Ez még jobban fel dühített. Sam megszorította a karomat. 

- Nem fognak utánunk jönni. - nyugtatott.

***

Esteledett Egész nap úton voltunk. Minél messzebb akartam kerülni attól a helytől. Padló gázzal hajtottam egész úton. Nem akartam kockáztatni annak a lehetőségét, hogy esetleg még is utánunk tudjanak jönni. Samantha egész úton navigált. Mondta, hogy merre menjek. Gondolom neki volt ötlete, hogy hova menjünk.

- Itt balra. - mondta végül.

Kövezett útra tértünk. A kis kavicsok pattogtak a kocsi kerekei alatt. Az út egy egy kisebb erdőn át egy tóhoz vezetett. A tó szélén fűzfák voltak. Azok alatt egy kisebb házikó.

- Itt megállhatsz. - mozgolódott Sam az ülésben. Úgy tettem ahogy mondta. Amint megállt a motor Sam a csomagokkal együtt kipattant a kocsiból, és a házikó irányába sietett. Én körbenéztem. A tó vize csendes volt. Egy kis móló nyúlott vizének közepe fele. A fűzfák ágait a szél enyhén lengette. Csendes helynek tűnt. Kezeimet farmerom zsebébe csúsztattam. A földön heverő kavicsokat rugdosva indultam el Sam után a kis házikóhoz. A csomagjaink a földön hevertek, ő az asztal mellett ült egy széken, cigizett.. Amint beléptem elnyomta a cigi csikket. Felállt és felém közeledett. Amint hozzám ért megfogta kezemet.

- Köszönöm. - suttogta.

- Mit? - értetlenkedtem.

- Megmentetted az életem. - kezdte a padlót bámulni

- Te meg az enyémet. Szóval kvittek vagyunk. - mosolyodtam el. Ismét engem nézett.

- D-De te m-meg-megöltél valakit. - dadogta. Összeszorult a gyomrom a gondolattól. Pár percig hallgattam. Kerestem a szavakat a megfelelő válaszhoz. 

- Tudom. - kezdtem a padlót bámulni. Kezeimet elvettem az övéből. Ujjaimat kezdtem el ropogtatni. - Ha nem teszem. . . - nyeltem egy nagyot. - akkor valószínű mindkettőnket megöltek volna. - félve néztem rá. Féltem a reakciójától. Apró keze az arcomhoz ért. Ujjaival simogatni kezdte megfeszült bőrömet. Halványan elmosolyodott majd szólásra nyitotta száját.

- Tisztában vagyok vele. És bármennyire is furán hangzik, jól cselekedtél. Nem volt más választásod.

Bólintottam. Próbáltam nyugtatni magam, és nem gondolni arra az emberre aki miattam holtan fekszik. Próbáltam meggyőzni magam, hogy jól döntöttem. Gondolataimból Samantha rántott ki. Jobb csuklómat szorítva húzott a kijárati ajtó fele. Követtem. Szorítása nem engedett egészen míg el nem értünk a móló végéhez. Kezeim elengedte, leült a szélére. Mellé ültem. Körbenézett majd szélesen mosolygott.

- Mindig ide jövök. Ide bújok el a világ elől ! - mesélte. - Itt biztonságban vagyunk. - mintha csak meghallotta volna a gondolataimat. Még mielőtt fel tudtam volna tenni a kérdést válaszolt rá. Bólogattam. Gondolataim nagy része még mindig a nap első felében történt dolgokon jártak.

- Hova indultál? - fordult felém. - Úgy értem, mikor találkoztunk. Merre tartottál? - magyarázta.

- Nem tudom. - vontam vállat. - Csak minél messzebb akartam kerülni az otthonomtól.

- Miért? - kérdése meglepett. 

- Utáltam az életem. - sóhajtottam. - A bátyám Matt, 16 éves koromban ott hagyott engem anyámékkal. Elege lett a folytonos veszekedésekből, anyámék vallásosságából. Ott maradtam egyedül, barátok nélkül, testvér nélkül. Kész pokol volt az egész. Reggelente arra keltem, hogy anyámék veszekednek. A vallásos életüket ki akarták terjeszteni rám is. Én persze nem akartam. Ezért megtiltották, hogy kijárjak a házból. Ez így ment egészen míg 18 nem lettem. Akkor úgy tűnt, megváltoztak. Felfogták, hogy nem leszek olyan , mint ők. Legnagyobb meglepetésemre apámtól szülinapi ajándékot kaptam. Ez volt az első, olyan ajándékom ami nem vallásos jellegű volt. - az autóm fele pillantottam. - Egy kiárusításon vette. Én meg a félretett pénzemből kipofoztam. - rám törtek az emlékek. Ezek az egyetlen kellemes emlékeim apámról. A többiben, csak ordít és tombol. Samantha-ra néztem. Várta, hogy folytassam. - Aztán egy hónap után minden vissza állt a rendes kerékvágásba. Ismét veszekedtek, tomboltak, megtiltottak nekem mindent. A gyerekkorom azzal telt el, hogy a szobámban ücsörögve Matt-et nézem. Soha sem volt bátorságom ott hagyni őket, mint a bátyámnak.. Valahol legbelül mindig reménykedtem abba, hogy meg tudnak változni és lesz egy normális családom. A bátyám is visszajön hozzánk, és minden olyan lesz, mint a filmekben. Egészen egy héttel ezelőttig. Apám velem veszekedett. Nem tetszett neki, hogy cigizem. Aztán elegem lett, zsongott a fejem a sok ordítástól, kiraktam a szobámból. Hallottam, ahogyan le megy a lépcsőn, és elkezd anyámmal ordítani. Folyton csak a nevem hallottam, ahogyan ordított.. Kinyitottam az ajtót. Hallgatóztam. Amit akkor mondott az volt mind közül a legfájdalmasabb. ' Meg mondtam, hogy vetesd el. Megtehetted volna, még mikor lehetett. Nem érdemli meg, hogy éljen' Ezeket ordította anyámnak. Itt aztán vége volt. Összepakoltam a cuccaimat és eljöttem otthonról. - fájdalmasan sóhajtottam. A vizet néztem. Samantha megfogta a kezem. Felé fordultam. 

- Sajnálom! - motyogta ahogyan neki dőlt a vállamnak. Én csak hallgattam.

- És te, hogy kerültél ide? - tört ki belőlem a kíváncsiság.

- Hasonló módon, mint te. - motyogta – Végül is nagyon hasonló módon. - emelte fel fejét. Kíváncsivá tett.

- Vagyis? - kérdeztem vissza pár perc csend után.

- Anyukám belehalt a szülésbe. - nagyot nyelt. - Apám meg engem okolt érte. - fejét lassan vissza eresztette vállamra. Átöleltem.

- De az nem a te hibád volt. 

- Ezt mond meg apámnak is. - vágta oda keserűen. Éreztem, hogy kényes téma. Nem szeret róla beszélni. Ezért nem kérdezgettem többet. Ő viszont folytatta. - Rendszeresen vert. Mindig elmondta, hogy miattam nem lehet itt velünk anya. Aztán 15 éves koromban elszöktem otthonról. Apám egyszer nem próbált megkeresni. Szerintem örült, hogy megszabadult tőlem. A félretett pénzét elvettem, taxiba ültem és eljöttem New York-ból. És jött minden magától. A bandák, lopások, rendőrség, sitt. Ma meg itt tartok. - kibújt ölelésemből. Lábait felhúzta a mólóra, térdét kezeivel összekulcsolta. Felém fordulva ült a móló szélén. Összeszorított szájjal meredt rám.

- New York-ban éltél? 

- Igen. Az Upper East Side-on. - fintorgott. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Minden meg adnék azért, hogy ott élhessek. Az Upper East Side minden gyerek álma. Sam meg ott hagyta? Szám szólásra készült, de Samantha-ból ismét folytak a szavak. - Apám a manhattani elit egyik tagja. Övé a Bass ingatlan cég. - undorral hangjában ejtett ki minden egyes szót. Szavai hallatán ledermedtem. Zavaros volt a kép

- Mi? Te Charles Bass lánya vagy? - minden szót egyenként, lassan ejtetem ki. Még magam sem hittem el, hogy mik jönnek ki a számon. Samantha behunyt szemekkel, lassan bólogatott. - De én azt sem tudtam, hogy v- … - nem hagyta, hogy befejezzem.

- Mindig rejtegetett. A szobám ajtaját mindig zárva tartotta. Csak a szobalány tudott rólam, aki ételt hozott nekem. Ő volt az egyetlen ember akit ismertem 14 éves koromig. Ő volt az anyám, az apám, a testvérem és a legjobb barátnőm egy személyben. Mindig beszélgettünk, minden nap hozott nekem muffin-t. - mosolyodott el. Majd könnyes szemeivel rám nézett. - Lényegében ha börtönbe zártak volna több fényt látok , mint ott, a szobámban. - egy könnycsepp zuhant lábára. - Talán Natalie, a szobalány az akit hiányolni szoktam a mostani életemből. - Szipogott. Szorosan magamhoz öleltem. Pár percig csak vállamba temetkezve ült ott, aztán felemelte fejét, letörölgette a könnyeit majd mosolygott egy halványat.

- Most már érted, hogy miért választottam ezt az életet. - suttogta. - És mai napig nem bánom. Életem egyik legjobb döntése volt . . . - elhallgatott. 

- És Alan? - kérdeztem félénken. - Honnan ismer? Hogy keveredtél a maffiába? - az utolsó szó közbe megborzongtam. Borzongásom egy csilingelő hang törte meg. Nevetett. Nem értettem. 

- És vonzotta magával életem egyik legrosszabb döntését is. - folytatta előbb abbahagyott mondatát. - Mikor elfogyott az apámtól ellopott pénz, az utcára kerültem. 17 voltam. Találkoztam egy Dan nevű fiúval, aki azt mondta, hogy tud segíteni. Elvitt egy romos épülethez. Tele volt fiatal srácokkal. Sejtettem, hogy rossz döntés volt, de nem tudtam elmenni. Két öltönyös fickó bevitt egy terembe. Ott egy középkorú férfi beavatott a dolgok részletébe. Lényegében drogot kellett árulnom az utcákon. A pénzt meg bevinni nekik. Ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ők akarják egyszerűen megölnek. Az utcáról szedtek fel. Senkinek nem hiányoznék. Hát megcsináltam. Volt pénzem. Meg volt mindenem. Aztán úgy fél év után a főnök mellé Alan-t rakták, mint a jobbkezét, aki majd ha kell át veszi a főnök helyét.. Ez volt az az időszak, mikor elkezdtem lázadni az egész ellen. A sok szökési kísérletem mind befuccsolt. Alan meg mindig kimagyarázott a főnöknél. Lehet ez miatt szeretnem kéne, de nem tudom. Aztán egyik este mikor mindenki aludt, leütöttem az egyik őrt. Elvettem a fegyverét. Valami isteni csoda folytán átjutottam az egész épületen, a bejáratnál viszont szembe mentem Alan-el. Nem akart kiengedni, játszadozott velem. Nekiszorított a falnak fogdosni kezdett ,aztán én lábon lőttem. - nagy levegőt vett. - Egy évig bujkáltam, utána már valahogy nem érdekelt. Így is keresett a rendőrség, ők is kerestek. Mindegy volt, hogy ki talál meg hamarabb. - rántott vállat. - Majdnem ugyanaz. Csak folytattam a lopásokat, meg a bűnözést. Kellet a pénz. Aztán a sors összehozott veled. - mosolyodott el a végére. Egyre többet tudtam meg róla, az életéről, a múltjáról. Egyre inkább meg tudtam érteni, át tudtam érezni a fájdalmát, vagy el tudtam képzelni, hogy mit érezhet. Úgy éreztem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, mégis még mindig idegennek éreztem. Valamiért fura volt vele lenni. Gondolataimban Ő zavart meg. 

- Most már téged is keresnek. - lógatta le lábait a mólóról, ismét. 

- Tudom. 

- Sajnálom. Nem akartalak ennyire bele keverni. - bocsánatkérően nézett rám. - Nekem csak a kocsid kellett volna. - nevetett. - De neked mindig kotnyeleskedni kell. Ha hagytad volna , hogy elmenjek most nem kéne itt ülnöd velem a semmi közepén úgy, hogy keres a maffia és a rendőrség.

- Nem kéne. De itt vagyok. Most már nem tudom visszaforgatni az időt. - néztem el a távolba. A nap lemenőben volt. A mólóról csodás kilátás nyílott rá. Tekintetem újra Samantha-ra vittem. Oldani akartam a mélabús hangulatot ami ránk telepedett, megint. - Lehet, hogy ennek így kellett lennie. Lehet, hogy én vagyok a kiválasztott aki megment téged a gonosz erőktől. - nevettem fel. És tervem sikerült. Ő is nevetni kezdett. Egymást néztük. 

- Lehet. - lehelte Sam. Tekintetét mélyen enyémbe fúrta. Egymást néztük. Lassan közeledni kezdett felém. Hirtelen egy puszit nyomott a számra. Elhúzódott tőlem. Meglepetten bámultam rá, majd megcsókoltam.

4. rész.

Niall

-Hát ez a munkád? Drog dealer vagy? - kérdésemre megugrott. Nem számított rá, hogy itt vagyok. Lassan megfordult, szúrós szemekkel nézett rám. Kezében a kis tasakot szorongatta.

- Nem! - szűrte ki a fogai közül. Ki kerülve engem szabadulni akart. Csuklójánál fogva visszahúztam. Felnézett rám, dühös volt.

- Akkor? - kérdeztem kedvesen, remélve megtudom, hogy mi folyik itt. Kezét kirántotta szorításomból. Tekintetét az enyémbe fúrta. 

- Nem vagyok köteles beszámolni. - mondta gúnyosan. Ismét el akart menni. Most mind két kezét elkaptam. Neki nyomtam a szoba falának. Erősen szorítottam karjait. A kis tasak a földre hullott.

- Belekevertél. Most már ideje elmondani, hogy mi van itt. Kezd idegesíteni, hogy nem tudok semmit. Szóval? - nyomtam meg az utolsó szót. Tekintetét a padlóra szegezte. Pár másodpercig hallgattunk.

- Engedj el! - suttogta. - Fáj! - Fejét felemelte. Kikerekedett szemekkel néztem eltorzult arcára. Majdnem sírt. Elengedtem. Kezeim helyén piros folt jelent meg. Nem akartam bántani. Egy nőt sem akartam bántani. Egyet hátra léptem. Fájt, így látni. Ilyen sebezhetőnek.

- Én, Én .. S-Sajnálom. Nem akartam. - dadogtam. Kavarogtam bennem az érzelmek. Érzetem a félelmét, hogy fél tőlem. Elhúzódott tőlem.. Láttam, ahogyan a konyha fele indul. Követtem. 

- Had segítsek.! - kérleltem.. A csap alá tettem egy konyharuhát, majd rá a kezére. Ahogyan a nedves rongy hozzá ért a bőréhez felszisszent. Bocsánatkérően néztem rá. Megrázta a fejét.

- Futár. - mondta halkan. - Küldik a csomagot én meg elviszem a címzetthez. - Tekintetét az enyémbe fúrta. Várta a reakciómat. Őszintén, rosszabbra számítottam.

- Gondolom nem a New York Times-nak dolgozol. - viccelődtem, próbáltam oldani a feszült hangulatot ami ránk telepedett.

- Annál sokkal komolyabb ez az egész. - ráncolta szemöldökeit. A nedves rongyot kikapta a kezemből és a szoba másik vége fele tartott. Nem értettem a reakcióját, de féltem, hogy nagyon rossz társaságba keveredett. Szólni akartam, mikor a bejárati ajtó hirtelen kicsapódott. Öt, fekete öltönyös fickó rontott be rajta. Mielőtt reagálni tudtam volna, két férfi engem, kettő pedig Samanthát fogta. Próbáltam szabadulni a szoros karokból , de nem sikerült. Az ötödik férfi megállt kettőnk közé, és diadalittas fejjel nézegetett minket. Samantha felé vette az irányt. Állát megfogta, nem valami gyengéden, kényszerítve őt, hogy a szemébe nézzen. Vigyora még nagyobb lett.

- Tudod milyen nehéz volt a nyomodra akadni ? - gondolkodás nélkül pofon csapta Samanthát. Az ütés erejétől feje jobbra fordult. Gyorsan vissza fordította támadója felé, felvéve vele a szemkontaktust. Szája széléből szivárgott a vér. Szemei sötétek voltak a dühtől. Ha tekintettel ölni lehetne ebbe a szobában már mindenki halott lenne.

- Dögölj meg! - vetette a férfi arcába. Még soha nem láttam egy nőt se ilyenek. Ilyen elszántnak, vadnak. Még mindig a két engem tartó férfival küzdöttem. Sikertelenül. Csak álltam ott és néztem a kettejük 'harcát'. A férfi vigyorogva felém fordult. 

- Ő itt az új szerzeményed? - indult meg felém rosszalló vigyorral az arcán.

- Neki semmi köze ehhez. Hagyd őt békén! - ordította Sam. Próbált szabadulni, de túl gyengének bizonyult a két férfivel szemben. Ennek ellenére nem adta fel, folytatta a reménytelen kapálózást. Félelmet láttam a szemében, ahogyan rám nézett. A fekete öltönyös fickó Sam szavainak hallatán nevetni kezdett. Amint közelebb ért hozzám hasba vágott. A fájdalomtól összecsuklottam. Ha nem tartanak, lehet el is esem. Gyomrom és egész hasam iszonyatosan sajgott, de felegyenesedtem. Elrejtettem fájdalmamat, és az előttem álló fekete alakra néztem. Pillantásom Samantha-ra vittem, aki bocsánatkérően nézett rám. A semmiből egy ököl landolt arcom bal felén, nem kímélve engem.

- Hagyd abba! Alan, kérlek! - könyörgött . Alan megfordult. - Kérlek! - ismételte.

- Mért tenném?

- Mert akkor elmegyek veled! - csuklott el Sam hangja a mondat végén. Gyorsan rá emeltem tekintetem. Nem értettem, hogy miről van szó. Viszont akármi is történt ez előtt nem akartam, hogy egy ilyen vadállat társaságában legyen. Túl veszélyes. Alan érdeklődését viszont felkeltette ez a mondat. Felé fordult. Végigtekintett az előtte álló Samanthán. Néhány hajszálat kisöpört az arcából, majd egy puszit nyomott Sam arcára. Az őt szorító két ember elengedte őt. Helyüket Alan egyik karja vette át. E jelenetet nézve az engem tartó férfiak figyelme is csökkent. Kihasználtam a lehetőséget. Jobb karomat kiszabadítva hasba könyököltem az egyik oldalamon álló férfit. Másikat ököllel erősen megütöttem. Mind ketten a földön hevertek. Gyorsan megfordultam. A hátamban lévő táskából kirántottam a pisztolyt, amit feltehetően Sam hordozott magával, és Alan irányába tartottam. Mindenki lefagyott akcióm láttán. 

- Engedd el! - morogtam rá Alan-re.. - Engedd el! - ismételtem hangosabban. Még mindig nem reagált. Tekintetem irányt változtatott. Céloztam, majd meghúztam a ravaszt. Alan egyik embere a földre zuhant, feltehetően holtan. Megdöbbenés látszott kiülni arcára. 

- Engedd el! - ismételtem megint. Lassan elengedte Sam karját. Ő kapva a lehetőségen mellém lépett, majd valahonnan ő is előkapott egy fegyvert. Lassan a kijárat fele indultam. Sam követett. Egyik kezében a fegyvert másikban a cuccainkat tartotta. 

- Tudod, hogy úgyis megtalállak. - mosolygott Alan.

- Biztos vagy benne? - állt meg Sam. Fejét oldalra döntve ördögi mosoly jelent meg gyönyörű arcán. Célzott, és lőtt. Alan a földre esett. Sam elkapta a csuklóm majd kifele rángatott. Másodpercek múlva az autóban ültünk. 

Trailer

Csináltam egy videót, trailer a bloghoz.:)

Remélem tetszik. Írjátok meg a véleményeteket.:)

3. rész

Niall

Egy útszéli kocsma mellett álltuk meg. Samantha kiugrott a kocsiból és beszaladt, követtem. Bent irtózatos pia szag volt. Részeg emberek, fél pucér nők mindenhol. Undorító egy hely volt. Szemeimmel Sam után kutattam. A pultnál volt. Leült az egyik asztalhoz. Odamentem, leültem vele szemben.

- Mért jöttünk ide? - súgtam oda neki.

- Shhh. - intett csendre. - Elég ha én tudom. - kacsintott egyet. Egy göndör hajú pincérnő jött oda hozzánk. Egy étlapot dobott le az asztalra. Grimaszolt ahogyan felnéztem rá. Samantha kinyitotta, majd a borítékot ami benne volt elvette.

- Mi a fene fo-

- Maradj itt. - vágott közbe és felállt. Elindult valahová a terem másik felébe. 

- Héjj! Kiscica, gyere hancúrozzunk egyet! - szólt Samantha-hoz az egyik részeg pasas, majd megcsapta a fenekét. Sam megállt. Egy pillanatig mozdulatlan volt. Lassan megfordult, felkapta a pasas előtt lévő üveget majd fejbe vágta vele. Mindenki lefagyott. Egy fél percig csend volt. Majd kitört a kocsma verekedés. Egy ősz hajú ember lefogta Sam-et hátulról. Egy másik elindul felé. Felpattantam a helyemről és feléjük siettem. Egy kezembe kerülő üveggel fejbe vágtam, a földre esett. Az ősz hajú ember egyszerűen csak elengedte őt, és elszaladt. Megragadtam Sam csuklóját, és teljes erőmből megrántva őt, a kijárat felé indultam. Nem tiltakozott, jött utánam. Átverekedtük magunkat a székekkel dobálózó embereken, majd a kocsi felé siettem. Most én ültem a volán mögé, Samantha mellém. Rányomtam a gázra. Minél hamarabb el akartam tűnni innen.

- Mi a fene volt ez? - szóltam hozzá kicsit erősebben, mint ahogyan akartam.

- Kocsmaverekedés. Mi lett volna? - szólt vissza könnyedén.

- Nem arra gondoltam. A borítékra. - néztem a kezére. Még mindig ott szorongatta.

- Semmi közöd hozzá. 

- Szerintem van. Most már én is belekeveredtem. Szerintem tudnom kéne. - nem válaszolt. - Samantha ! - mondtam ingerülten.

- Munka. Oké? Munka. - tárta szét a kezeit. - Valamiből nekem is meg kell élnem. - csikorgatta a fogait.

- Ez miatt keresnek? - kérdezősködtem tovább.

- Állj meg! - mondta halkan. - Állj meg ! - ismételte most már kiáltva. Úgy tettem, ahogy mondta. Megálltam. Kivette a táskáját a hátsó ülésről, majd kiszállt az autóból. 

- Most mégis mi a fenét csinálsz? - kiáltottam utána.

- Azt amit eddig is kellett volna! Megszabadulok tőled! - mondta könnyedén. Felemelte jobb kezét és bemutatott nekem. Feltette napszemüvegét, feldobta a táskáját a vállára, hátat fordított nekem és elindult.

- Hát jó. - morogtam magamnak, és erősen benyomtam a gáz pedált. Ott hagytam. Dühöngtem magamban. Ujjaim fehérek voltak, ahogyan szorítottam a kormányt.

- A fenébe is ! - fordultam vissza. - Nem hagyhatom itt a semmi közepén. - mondtam magamnak. Visszamentem oda ahol Samantha volt. Megálltam mellette. - Szállj be ! 

- Persze. Miért szállnék be? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.

- Mert nincs más választásod. - böktem ki. - A legközelebbi hely az a kis kocsma. Gondolom oda nem akarsz vissza menni. - száját harapdálta, nem válaszolt. - Nem foglak itt hagyni a semmi közepén. Szerintem te sem akarsz itt maradni. - szó nélkül bedobta a táskáját és beült mellém. 

- Hozzám ne szólj ! - emelte maga elé a kezeit mikor látta, hogy mosolyra húzódik a szám. Magamban mosolyogtam gyerekes viselkedésén. Elindultam. Már messze jártunk a kocsmától, mikor megszólalt egy útelágazásnál.

- Itt fordulj balra. Ott lesz egy motel. - támasztotta fejét a kezével.

Befordultam. A motelig egy szót sem szóltunk egymáshoz. 

- Hozd a táskám. - mondta amint megálltunk az épület előtt. Durcásan de kivettem a táskákat, és követtem. Egy szoba ajtónál álltunk meg. Kinyitotta majd bementünk. A táskákat ledobtam az ágyra. Sam a szoba másik végében állt, háttal nekem. Közelebb mentem hozzá. A borítékot bontotta ki. Fejre fordította, és megrázta. Egy kis csomag fehér por esett bele a tenyerébe.

- Hát ez a munkád? Drog dealer vagy?